Változás | Nyűgös költözésből tartalmas elfoglaltság

A változás része az életünknek. A kérdés, hogy Te hogyan tekintesz rá? Lehetőségként? Vagy kihívásként? Vagy problémahalmazként? Engedd meg, hogy elmeséljem, én hogyan élem meg a nagyobb változásokat. Nemrégiben a családommal elköltöztünk. Vágytunk rá, közösen tervezgettünk, vártuk, és közösen ugrottunk egyszerre négyen egy nagyot: Budapestről Gárdonyig meg sem álltunk.

Milyen változásokat eredményezett ez az életünkben – pár lényegesebb pontot emelnék csak ki:

A reggeli munkábajárást – amely mindösszesen két buszmegálló volt – lecseréltem egy legalább egy órás utazásra.
Ha elment korábban a busz, akkor jött helyette másik 3 percen belül. Ezzel szemben innentől kezdve, ha lekésem a vonatot, az plusz 30 percet jelent legalább.
A busz, amivel eddig jártam, nagyon ritkán késett. Innentől kezdve viszont mindennapossá vált az, hogy bizony vonatkésésekkel számolni kell.
Lányomnak új óvodát kellett keresni, jött a: hol az új ovi, mennyire van messze, van-e hely, milyen papírokat kell begyűjtögetni.
Később is érek haza a munkából, az utazás több, mint egy órát vesz el a családdal közösen töltött időből.

Innen nézve jogos lehet a kérdés: megérte költözni?

Nyilván minden változás hoz magával megoldandó helyzeteket, aminek része lehet az is, hogy a komfortzónánk határát feszegetjük. A kérdés az, hogy hogyan tekintünk rá? Hagyjuk, hogy maga alá temessenek minket a „problémák”, vagy képesek vagyunk másképp tekinteni ezekre a körülményekre?

Miben erősített meg engem a fenti helyzet? Mire hívta fel a figyelmemet?

Ami a legizgalmasabb számomra, hogy megtanulja az ember másképp értelmezni a holt idő fogalmát.

Számos lehetőséget rejt magában az, hogy nem két megállónyi busz úttal repülök haza, hanem 40 percet ülök a vonaton. Első ránézésre ezt az időt a családomtól vettem el, pedig nem. A mentális egészséget nagyban támogatja az, ha működik a zsilipelés. Amíg a vonatok ülök, addig tudom rendezni a gondolataimat, lezárom azt, ami a munkahelyen történt, és úgy érkezem haza, hogy egy családanyát kapnak, nem pedig a dolgozó anyát.

A vonatút arra is alkalmas, hogy a még megírandó e-maileket (akár család, akár munka, akár ügyintézés) elküldöm. Korábban ezeket a játszótéren, vagy már a lakásban tettem meg „Kérek szépen egy percet Manó, gyorsan megírom ezt az üzenetet!” mondattal… azaz mondatokkal.

A napjainkban egyre nagyobb teret kapó „énidő” is jelen van a vonatútban.

Korábban ezeket nyilván este, éjszaka tettem, amikor már aludt a család. Viszont így később is feküdtem le aludni, ami fáradtságot eredményezett, ami pedig a másnapi hangulatot, türelmet, empátiát befolyásolta. Tehát ezzel az énidővel megint nem a családtól vettem el az időt, hanem értük teszek azzal, hogy az énidő is megvan, és az alvás is megmarad.

Ez a költözés, mint változás, erősítette a tervezést is a mindennapjainkban.

Meg kell tervezni:

Nyilván ezzel az új élethelyzettel még megannyi kérdést és megoldandó helyzetet fogunk átélni, de úgy gondolom, magunkban kell elsőként eldönteni, hogy hogyan tekintünk erre a helyzetre. Hogyha csak a negatív, a rossz, a „nem olyan, mint régen” pontokat látjuk meg, akkor ez le fog minket rántani a mélybe, és a szép részeket nem látjuk meg.

Hogyha viszont tudatosan szemléljük az új körülményeket, elemezzük azokat és keressük benne a lehetőségeket, akkor ez egy nagyon jó történet tud lenni.

A munkaszervezet életében a változásmenedzsment erről – is – szól. A saját gondolkodásunk határozza meg, hogy a változás egy rossz vagy egy jó dolog, és csak mi tudunk azért tenni, hogy felfedezzük az új lehetőségeket, megtaláljuk a jó energiákat.

Nálam félig tele van az a bizonyos pohár, és Nálad?

További bejegyzéseink

DFT-Hungária Zrt.